Kastély

 - Elizabeth? Elizabeth?! ELIZABETH!! - kiabált Alexander a folyosó végén állva
Választ nem kapott. Kíváncsi volt mit csinálhat a lány, hogy nem hallja meg. Már pedig igen hangosan kiabált, és elég jól visszhangzott a folyosó. Normál esetben hagyta volna a francba az egészet, hiszen Elizabeth elég sokszor hagyta ki a Tanácsüléseket (és úgy őszintén semmiről nem maradt le), de tekintve a körülményeket életbe vágó lett volna, hogy ő is megjelenjen.
Végre kinyitódott az egyik ajtó. Alexander megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. De aztán csalódottan látta, hogy nem a vörös hajú lány az, hanem annak a bátya, Hortense. Mindenesetre ő is több a semminél.
A vöröses barna hajú fiú elég unottnak nézett ki, szemei táskásak voltak, a kezei remegtek a túl sok koffeintől. Már hetek óta nem aludt. Ahogy elhaladt Alexander mellett, hallotta ahogy kissé nehézkesen veszi  a levegőt is.
 - Hortense! - fordult utána - Nem tudod Beth melyik szobában van?
A fiú pármásod percig kómásan bámult rá, majd megrázta a fejét. Annyira fáradt volt, hogy beszélni is alig tudott. Alex azt is csodálta, hogy egyáltalán mozogni tud.
Mivel Elizabeth jelenlétére semmi sem utalt, de pontosan tudta hogy ezen a folyosón kell lennie. Így hát neki állt benyitogatni minden szobába, miközben magában imádkozott nehogy öltözés közben nyisson rá a lányra.
 - Engem keresel? - szólalt meg egy lágy hang a háta mögül, mikor már a baloldali részen az utolsó ajtón nyitott be.
Alex megpördült hogy végig nézhessen a lányon. Ahhoz képest hogy ő sem aludt már egy jó ideje a bátyával és körülbelül mindenkivel ellentétben friss volt, kiegyensúlyozott, nyugodt és nem remegtek  kezei a túl sok kávétól, menynek a kastélyban az utóbbi időben mindenki a rabjává vált.
 - Igen. Kezdődik az ülés, és azok után ami történt senki sem hagyhatja ki. Még te sem.
 - Pfff.... - a lány hangosan kifújta a levegőt, majd visszalépett a szobájába. felkapta a sálját és ki vonult a folyosóról.
Alex pár másodpercig álmosan pislogott, majd utána rohant. Ő is eléggé kialvatlan volt.
Az előcsarnokban sikerült utolérnie Bethet.
 - Még beakarok ugrani a konyhába kávéért. - jelentette ki a lány.
Alexander pár másodperces fázis késéssel elkapta a konyha felé igyekvő lány csuklóját.
 - Már így is késésben vagyunk, majd egy automatánál veszünk. - mondta, és kinyitotta a hatalmas nyárfa ajtót.
 - Nem szeretem az automatás kávét. - jegyezte meg kelletlenül Beth miközben kivonult Alex előtt - Túl kevés benne a koffein.
Alex vállat vont, és becsukta az ajtót. A hideg őszi levegő jól esően felébresztette egy kicsit. nehéz napokat tudhattak maguk mögött, és még nehezebb napok álltak előttük.
 - Beeeeeeeeth! Aleeeeeeex! - kiabált egy lány hang - Hahóóóóóó!
Mindketten meglepődve néztek fel.
 - Á, Shopie! - mosolyodott el Beth - Itt a hidegben vártál ránk?
 - Aha. De nem baj, legalább kevésbé vagyok álmos. Ott benn biztos elaludtam volna! - mosolya fáradt volt, szemei karikásak. Ahogy Elizabethre nézett látszott rajta a megdöbbenés, hogy a lány milyen friss, és a fáradtság legapróbb jele sem mutatkozik meg rajta, de nem szólt semmit.
 - Mennyünk be, biztos már elkezdték az ülésezést. - jegyezte meg Alex
 - Mi? De hogy is! - nevetett a szőke lány - Szerintem meg sem tartják. Oda benn mindenki vagy tépi a haját, vagy rohangál, vagy az elalvás szélén áll. Teljes a káosz.
 - Valencia benn van? - kérdezte kicsit reménykedve Beth
 - Aha. Asszem aludt amikor kijöttem.

A tanács teremben hatalmas volt a zűrzavar. Ennek ellenére a fiatalok közül sokan az asztalra borulva, mások egyszerűen elterülve a földön, vagy a székek alatt aludtak. Valencia is az előbb ébredt fel arra, hogy az egyik ideges húszon éves rohangálás közben véletlenül belerúgott. Hát igen. Az U alakban elhelyezett asztalok között nem igen volt jó ötlet elaludni.
Fekete haja kócos volt, lilás szemei vörösek és táskásak voltak. Ahogy itt mindenki, ő sem aludt már hetek óta, és őt is csak a kávé és az energia tüzek tartották ébren. Az előző napi tanács ülésen is csak úgy bírt ébren maradni, hogy a zsebében becsempészett tűvel szúrkodta a kezét. Most bánta, hogy erre az ülésre nem hozta magával a tűket. Habár a hajtépésen kívül semmi izgalmas nem történt, jó lett volna ébren maradni, hátha történik valami.
 - Cia! - kiabálta valaki a nevét. - Valencia!
Felemelte az asztalról a fejét, és addig pislogott a még a szemével tisztán nem látta az idegeskedő tömeget, melynek közepén Elizabeth furakodott felé.
 - Beth? - nézett rá kíváncsian - Szia. Azt hittem nem jössz.
 - De jöttem. Azt mondták ez az ülés fontos. De... - nézett körbe a termen - nem igazán tűnik annak.
 - Nem is az! - ásította Cia - A legtöbben a Phrik közül alszanak. a Phriónok meg idegesek, de nem mondják el nekünk mi van, Állítólag egy nagy csoport Ők lett öngyilkos.
 - Már megint?! - kapott a szájához Beth - De két nappal ezelőtt is 14  akasztotta fel magát!
 - Egyre kevesebb van belőlük. És Ezekből is kevés van. Nagy baj lesz ha mind két faj kihal.
 - Ha kihalnak, akkor egyszerűen ki kell irtanunk Azokat is. - jegyezte meg tárgygyilkosan Valencia mellett ülő fiú.
 - Gabriel, te még is mikor keltél fel? -nézett meglepetten iker testvérére Cia
 - Amikor bokán rúgtál. - vont vállat a fiú.
 - Kiirtani Azokat? De... akkor az érzelmi mérleg teljesen instabil lesz, és tökéletesen kiszámíthatatlan!
 - De ha csak Azok maradnak, és nem lesznek Ők akkor meg az emberek halnak majd ki.
 - Az mondjuk igaz... - sóhajtott Beth
Hirtelen teljesen csönd lett a teremben és egy hatalmas sikítás hallatszott...

"Ők" "Azok" és "Ezek"

Vannak különleges emberek. ..

Akik nagyon szenvednek. Akiknek rengeteg fájdalmat kell ok nélkül elviselniük. Ők mások. Átveszik a körülöttük élők fájdalmát. Elszívják a rossz érzéseket, az aggodalmat, a stresszet, a szomorúságot, minden rosszat. Ők vigyáznak arra hogy senkinek ne essen baja. De egyszer ők is összetörnek. Egyszer már nekik is túl sok lesz. Egyszer majd ők sem fogják tovább bírni. Egyszer talán megölik magukat....

Akik katasztrófát okoznak. Akik akaratuk ellenére mindig nagyon bántanak valakit. Azok nem mindig akarnak ártani. De azok azért élnek, hogy ártsanak. Azért vannak hogy megértessék mindenkivel a fájdalom fogalmát. Fájdalmat, szenvedést és gyötrelmet hoznak a világra. Nekik nem fáj mindig ez, de egy idő után túl sok szenvedést kell végig nézniük. Egy idő után túl sok lesz a körülöttük élő fájdalomból. Egy idő után összeomlanak. Egy idő után túl sok lesz nekik. Egy idő után talán megölik magukat....

Akiknek boldognak kellene lenniük. De sosem azok. Ezek adják a saját örömüket az embereknek. Minden jó érzésüket odaadják a körülöttük élőknek, az utolsó cseppig. Akik boldogságot hoznak, de a nevetés fogalmát csak hallásból ismerik. Akik segítenek a legrosszabb időkben is nevetni. De egyszer kialszanak. Egyszer már nem tudnak boldogok lenni. Egyszer odaadják az utolsó öröm szilánkjukat. Egyszer nem lesz már mit odaadniuk. Egyszer már csak a szomorúság marad nekik. Egyszer talán megölik magukat....